Biztos mód a japán szókincs bővítésére

Sosem felejtem el, amikor először jártam a városházán Japánban, hogy szót váltsunk a nemzeti egészségbiztosítás tervéről. Az asztal túloldalán egy férfi a rendszer egészéről beszélt tökéletes japánsággal, ami abban az időben tökéletesen érthetetlen volt a számomra.

Az az igazság, hogy ha nem értesz japánul, az egész nyelv olyan, mintha kutyaugatást hallgatnál. Tudtam, hogy magyaráz valamit, de nem tudtam kibogozni, mi az.
– Vau, vau, vau – mondta a városházán a kedves ember. Percekig folytatta, mielőtt közölte: „vakarimaszu ka?”.
– Nem, dehogy.

Inkább magammal viszem a teljes szókincsemet a miniteherautómmal.

Újra nekilátott: „Vau. Vau, vau. Vakarimaszu ka?”
– Miaú? – próbálkoztam.

Ma már sokkal jobban megy a japán, ám máig megtapasztalok egy-egy vaút a japán beszélgetések során.
Nem írnám le magam lingvonyomorékként, hiszen ez nem lenne politikailag korrekt kifejezés, de tökéletesen be lehetne sorolni az egyszerű igényekkel bíró emberek csoportjába: egyszerű szókincs, alternatív magyarázatok, valamint az új kifejezések elmagyarázása kandzsistól, mert szeretem tudni, melyik szó honnét jött.
Az első városházi kalandom óta megtanultam, hogyan kell bánni a kormány embereivel. Először is minden hivatalban kiképeztem egy japánt, aki képes bánni velem. Ez a személy általában egy jószívű ember, aki egyáltalán nem beszél angolul, viszont tudja, hogyan kell bánni a japán óvodásokkal.
Ha belépek a városházára, ahogy Okada úr észrevesz, felugrik a székéből és mintha csak a palánk alá érkezne a kosármeccsen, röptében odarikoltja a munkatársaknak: „enyém!”.
Ha az adóhivatalba megyek évente egyszer, Tanaka úr rohan felém és a szokásos „Amy-szan, o-hiszasiburi deszu ne”-vel köszönt.
Felkészítettem a csapataim.
Ezekre a találkozókra a különleges szókincs tanulmányozásával készülök fel, amire szerintem szükségem lehet. Sajnos ez az előkészület általában a találkozó előtti napra korlátozódik, így pillanatok alatt elborítanak az új szavak.
Inkább magammal viszem a teljes szókincsemet a miniteherautómmal. Tökéletes jármű arra, ha valaki a ritkán használt kifejezéseket óhajtja szállítani vele.
Ha megérkezem az adott irodába, a teherautót a közeli parkolóba teszem le, közel a tárgyaláshoz, szükség esetére.
Amikor például a Japán Csónakszövetségnél járok, hogy kifizessem a hajóvizsgálat díját és Mihara úrral beszélek, és persze nem jut eszembe a „csak nyugodt vízen használt hajó” kifejezés, azt mondom neki: csotto matte, ami azt jelenti, hogy egy percnyi gondolkozásra lesz szükségem.
Persze a valóságban a teherautó platóján hányom szanaszét a speciális kifejezésekből álló rakományt. Ha végre rátalálok, közlom vele: „Ah, heiszuiku iki”.
Amikor az adóhivatalba megyek, egy kicsivel nagyobb szállítójárműre van szükségem, mivel az itt szükséges kifejezések súlyosabbak. Egy dömper talán elegendő azokhoz a szavakhoz, amiket évente egyszer, csak itt használok. Szóval amikor Tanaka úrral társalgok az adómról, ha nem jut eszembe a „jóváírás”, csak annyit mondok neki: „Csotto matte”, és kiszaladok a dömperhez keresni. Aztán vissza, és jöhet az „Ah, genkasokjaku”.
Ha a városházára megyek az ingatlanról, vagyonadóról és bérleti szerződésekről társalogni, még nagyobb teherautó kell, ami a legnehezebb szavakat is elbírja. Lehet, hogy építkezési darura is szükség lesz, amivel be tudom emelni azokat a hosszú szavakat, mint a koteisi-szanzei (kinnlevőség után fizetett adó). Már tudom, honnét származik az „építem a szókincsem” kifejezés.
Éveken át finomítottam ezt a módszert, utamon türelmes lelkek kísértek, folyamatosan támogatva a japán nyelv meghódítását célzó küldetésem során. És amikor már majdnem azt hittem, hogy megérkeztem, egy nap besétáltam az adóhivatalba és felfedeztem, hogy Tanaka úr nem dolgozik itt többé.
Egy másik férfi lépett hozzám, akit korábban még sosem láttam. „Vau, vau” – közölte.
– Csotto matte – feleltem. Ehhez egy egész konvojra lesz szükségem.

.

Amy Chavez